Gondolatok fejből és szívből

Egyszerű kis gondolatok, melyek megszületnek s netre vésődnek... úgy általában mindenről, az életről, a látottakról, a hallottakról és a napi behatások visszhangjairól...

Friss topikok

Címkék

Mama...

2015.05.12. 10:00 [Noise]

Azt hiszem, itt van az a pont, amikor köszönetet kell mondanom. Miért? Mindenért, amit kaptam. Hogy te vagy a józan eszem, még ha sokszor nem is értek egyet. Hogy te vagy, aki bármi is legyen, mindig meghallgat, még ha lényegtelen dolgokon is pörgök egyhelyben, üresben. Hogy te vagy, akit bármikor megtalálok, bármerre is forduljak vagy fordítsanak éppen. Hogy vigyázol és vigyáztál azokra, akikre én nem tudtam. Hogy rám is vigyáztál, mikor még ötletem sem volt, hogyan is kéne. Hogy milliószor fordítottál szembe saját magammal, még ha lázadtam is. Nem ellened tettem, hanem saját magam ellen. Az ellen, amit tenni készültem vagy tenni kellett volna. Hogy mindig kaptam és kapok egy képet, ami teljesen más, mint ami az én szemüvegemen át beszűrődik. Hogy akkor is szerettél, amikor a legnagyobb hibáimat készültem elkövetni, vagy már túl is voltam rajtuk. Hogy feltétel nélkül fogadtál el. Hogy támogattál akkor is, amikor már erőm és hitem sem volt felkelni a földről. Hogy kötözted sebeim, melyeket a test és lélek szenvedett el. Nem mindig tudtad, mi fáj épp, mi gyötör mert nem voltam s vagyok képes ezeket kiadni... mert tudod, még akkor is két lábon állok, mikor más már magába roskadna, mikor már én is összeomlottam... de ezt is neked köszönhetem! Hogy erős vagyok, erős lettem s másokat próbálok megmenteni mindig, még ha sokszor nem is tudom, hogyan tegyem ezt, vagy értelmét sem látom, csak egy hang mondja, még ne adjam fel... Így, a magam módján Köszönöm! Köszönöm, hogy vagy, hogy voltál és hogy soha nem adtad fel, adtál fel...

 

Szólj hozzá!

Fuss...

2015.02.24. 15:22 [Noise]

Fejem lángokban áll. Szemeim izzanak és a bosszúvágy benzinjét szívom magamba. Olyat tennék veled, mint még senkivel. Bántanálak. Könyörtelenül. Minden porcikádnak szenvedést okoznék mellyel másban valaha is kárt tettél.

Korlátaim és törvényi megkötések láncolnak a székhez melyben éppen ülök. Vaskos bőrszíjként feszül tág, pattanásig telt erektől remegő karomra. Az köt meg, ami téged nem. Ami neked nem számít, engem elhatárol tőled. Pedig ha tudnád mire lennék képes veled, kúszva menekülnél a föld alá.

samurai.jpg
Soha nem akartam még ennyire felsérteni valaki bőrét. Látni, érezni, szagolni a vérét s beteg mosolytól remegő szájszéllel élvezni a fájdalmat... Ha szét is szakadnék közben, akkor is kiélném a fájdalmat rajtad, amit tőled kaptak mások. Nem félek tőled. Soha nem is tettem és nem is fog megtörténni. Ha mégis szembe kerülünk egyszer, te nem fogod tudni ki vagyok. Azt sem, hogy mi következik. Csak én. De neked akkor már késő lesz... túl késő... Ezt ne felejtsd el soha!

Szólj hozzá!

Csend van...

2014.12.19. 13:47 [Noise]

A következő bejegyzés egy kitalált történetet mesél el! Bármilyen egyezés a valósággal csupán a véletlen műve!

Tél van. Épp hogy, de már túl vagyunk december közepén, mégis süt a nap. Sugarai gyengék, de érzem a bőrömön őket. Lábaim rakosgatom egymás után, haladok a buszom felé, legalábbis még remélem, hogy nemsoká utolér s haza mehetek. Kevés a zöld körülöttem. A sávok közötti bozótsáv is nyomokban zöld már csak. Arra vár minden, hogy a hó eltakarja egy kicsit s pihenhessen. Alig van körülöttem valaki. Páran jönnek, mennek, leelőznek, felpillantva kikerülnek. Mindenki rohan egy kicsit még. Sejtem, már az forog a fejükben, mi lesz karácsonykor, mit kapjon a gyerek, az asszony. Anyósék átjönnek e, leszólja e idén is a fát... Aggódnak. Olyan dolgokon, amik még sem történtek. Megállok. Elnézve a félig leszakadt narancs táblát, még van 5 percem a buszig. Pont elég egy cigire. Melegem van. Mintha folyna a víz a hátamon, ami nem is csoda, hiszen ma is fekete pulcsiban, fekete kabátban és sapkában indultam el reggel, most meg süt a nap. Rágyújtottam. Csak merengek. Üresen, magam elé bámulva. Péntek van. Nincs dolgom. Pihenni fogok? Vagy csináljak inkább valamit? Nem tudom még, de... de mi ez?

Megremegek.

Kezeim lent, a kékes füst körüllengi jobb karom majd átfurakodva magát ruháim szövetén belekap a mozgó levegőbe és megszökik. Csend van. Túl nagy. Felszegem tekintetem. Keresem a hibát. Senki nem mozdul. Mi történt? Minden olyan... olyan halk. Lassú. Cigarettám kicsúszik az ujjaim közül és megindul a föld felé. Észre veszem, de nem tudom elkapni.

Mi ez? Senki nem érzi? Senki nem látja?

Fázom.

Árnyékban állok talán?

Nem.

Süti arcom a nap, mégis fázom.

Mi ez a csend, s miért zavar ennyire? Miért nem mozdul senki semerre és miért van ilyen rossz előérzetem?

Várjunk... Valami... valami hiányzik.

Az előbb még siettem, a fülemben hallottam szívem minden dobbanását, most miért lett mégis ennyire zavaróan csendes minden?

Miért nem mozog a karom és miért érzem a levegőt ennyire hidegnek?

Megálltam.

Megállt.

Pánikba esnék, de nincs időm.

Ami az előbb még a dobhártyámon dobolt, most megállt. Vagy csak két dobbanás között vagyok s ezért tűnik minden ennyire lassúnak? Nem. Azt már észre vettem volna. Ez megállt.

Baj van.

Nem mozdulok.

Az agyam nem jut vérhez, a tüdőm nem tudja hová tenni a levegőt, az izmaim nem kapnak erőt... baj van.

Eszembe jutnak. Mindenki. Mindenki, aki valaha is az utamba került. Mindegy, hogy jót, rosszat, vagy egyáltalán bármit tett velem vagy én vele. Eszembe jut. Minden. Mikor gyermekként féltem, mikor fiúként bátor voltam, mikor férfiként ostoba.

Ez lenne az a film?

Máshogy képzeltem.

S miért vagyok ennyire magamnál?

Nincs sok időm.

Már nincs segítség.

Egyedül vagyok.

Itt.

Most.

Az emberek félnek. Ettől a pillanattól leginkább, mikor felismerik, hogy valóban nincs tovább. Nincs kivel, nincs hová, nincs miért. Nincs.

Zuhanok.

Érzem, ahogy a lábamból távozik az erő.

Zuhanok! Segítség!

El fogok es...ni...

Még mindig nem értik, segítsenek már! Hahó! Mindenki! Valaki! Bárki... akárki...

Már nem zuhanok.

Valóban kék az ég. Milyen szép is így!

Fáradt vagyok.

Nem itt és nem most kéne aludnom, de nem bírom nyitva tartani a szemem.

NEM!

Nem csukom még be. Még nem szabad... még... nem...

Sötét van. Nem ilyennek képzeltem.

Hangosodik a világ. De dobbanás még mindig nincs. A távolból hangokat hallok, mintha valaki kiáltana... robajlás vesz körül. mintha valami nagy és fémes lenne... talán a buszom lenne? Nem hallom tisztán.

Újra csend van... túl nagy... azt hiszem, ez már így marad... már nem fázom... már nem fáj semmi... már nem...

Szólj hozzá!

Más tollával...

2014.04.18. 10:27 [Noise]

monster.jpg

Szólj hozzá!

Ez most a szív volt...

2013.03.19. 00:02 [Noise]

Magányomban forgolódva, fejem a párnába fonva
hallgatva a hallhatatlant halandóként elhaladva
hallom saját szívem meztelenségében visszhangozni az ismeretlent...
az érzést ismerem, szavaim elhalva is ismerősek
szövegben talán erősek mégis rámismerhet pár ismeretlen ismerős...
jó lenne nem alva járni, hanem alva hallani leheleted hangjait
még akkor is ha nem tudom ki leszel s mindegy is. talán ha itt leszel
karommal fonom át derekad s életed fonalát csomóznám mikor nyakad csókolnám
felébredés helyett édes álom reggel lehet bármi én most nem kelek fel!

vers.jpg

Szólj hozzá!

Déjá Vu

2013.03.16. 16:44 [Noise]

Meghatározás:

A déjà vu (franciául: „már láttam”) vagy paramnézia az a jelenség, amikor valaki úgy érzi, hogy az éppen történő helyzetet már korábban átélte, az adott esemény korábban már megtörtént volna vele, ugyanakkor a korábbi átélés körülményei vagy akár megtörténtének ténye bizonytalanok. Érdekes, hogy déjà vu élményének későbbi felidézésekor maga az érzés meglehetősen pontosan körülírható, ugyanakkor annak felidézése, hogy milyen valós körülmények váltották ki az érzést, ugyanolyan bizonytalan, mint maga a képzeletbeli, "már átélt" szituáció.

Tudományos magyarázat:

A hagyományos elképzelések szerint az okozza, hogy az egyik szemből néhány ezredmásodperccel előbb érkezik a látott kép az agyba, mint a másikból. A leedsi egyetem emlékezetkutató csoportja hipnózissal sikeresen előidézte a jelenséget. Ugyanez a kutatócsoport beszámolt egy vak emberről, aki szintén átélte a déjà vu-t halláson, szagláson és tapintáson keresztül. A vizsgálatoktól azt várják, hogy jobban megértsék a memória működését. Chris Moulin brit kutató és csapata szerint az emlékezet pillanatnyi zavara okozza. Egyik sem egyértelműen bizonyított tudományos magyarázat, sokan ezért a vallásban keresik a választ, mint például a reinkarnációban.

dejavu.jpg

Noise:

És mi van, ha valóban megtörtént már egyszer? Máskor, máshol, mással, máshogy, de az alap ugyanaz? Ha ugyanaz a történet valóban képes megismételni magát, és csak a döntéseken múlik, hogy valójában mi is lesz a történet vége? Hiszel a deja vu-ben? Nem?! Mindegy... csak magyarázni próbálod úgyis, ami van... Hisz minden megtörtént már egyszer és minden meg fog történni újra, mert a körforgás csak így lehet teljes. A befejezésnek kell másnak lennie, hogy kitörhess belőle... Kétségeim lennének? Nincsenek... Biztosan állíthatom, hogy ez egyszer már volt. Velem. Csak tudod, fogy az erőm... no nem fog teljesen elhagyni, csak csökken. Amíg nincs mivel feltölteni megint. De nem hagylak el... Az nem én lennék... Csak tudd, hogy nem egyszerű látni azt ami a sorok között van, észrevenni amit talán te még nem látsz, s csendben állni, nézni, ahogy a dolgok sors-szerűen történnek... Aztán ha tévedek, hát tévedtem... De legalább emelt fővel zuhanok újra!

Szólj hozzá!

megint itt... megint? itt?

2013.03.02. 21:28 [Noise]

Lassan ideje lenne egyes dolgokban elfogadnom a sorsom, vagy utam, vagy minek nevezzem ezt a katyvaszt magam körül, mert bármennyire is erősen tartom magam megfogadott és írott vagy éppen íratlan szabályaimhoz, kurvára lehetetlen betartani őket. Szétnézve magam körül, mindenhol ugyanazokat az újra és újra felbukkanó, véget érni nem akaró harcokat látom, és hogy őszinte legyek, már baromira elegem van belőle. Most ez nyavalygásnak is tűnhet, de valójában nem az. Már megénekeltem hőseposzban százszor, hogy erős vagyok, hogy úton vagyok, hogy tudom hová tartok, de ha jobban belenézünk a dolgokba, soha az életben nem tudtam, hová vezet egy egy út. Egy ponton elveszett a cél, mert amit ismertem, már rég elhagytam. A kezdetekkor felállított követelményeket, melyeket én határoztam meg, rendre túlszárnyalta minden és nagyon nem tudtam, s most sem tudok, mit kezdeni az utána következő részekkel.

angel.jpg

Most kell megint túllépni dolgokon, az események saját medrébe kicsit beletiporni, hogy felkavarjam a megrekedt vizet. Ha csak addig jutok, amit mondtam, hogy akarok, soha nem lesz jobb... és képzeld, ennél jobbat akarok! Többet szeretnék, tovább szeretnék menni... többet szeretnék látni, tapasztalni, érezni, érinteni... egyszerűen más kell, máshogy... ez ÍGY nem megy már sokáig... sajnálom...

Szólj hozzá!

Útkeresés?

2013.02.06. 02:04 [Noise]

Itt az ideje választanom. Merenghetek a múlton és saját buta korlátaimmal körülvéve topoghatok egy helyben, vagy szembefordulhatok azzal, ami vár rám, és belerohanhatok abba, ami előttem van. Mivel ez az élet elég egyszerű, nem marad választás. Vissza nincs út. Előre menve lehet, hogy sok küzdelem vár rám, de ezt kaptam. Ideje élnem is vele. Ha magamért nem teszek igazán, mily képmutatás a másokért tenni akarás?! Semmi értelme úgy menteni másokat, ha magam sem tudom megmenteni. Így hát, előre! Tudom, hogy ezernyi apró és sok nagy csatát kell megvívnom, mire eljutok oda, ahová mindig is éreztem, hogy tartozom, de ahogy egy filmben is mondták, "a harcos cserélhet fegyvert, de szívet nem..."

urbansamurai_s_1.jpg
Eddig óvtam mindenkit, ismerőst, ismeretlent, barátot, ellenséget... Túl kell lépnem ezen... Hiszen tudom, nem menthetek meg mindenkit, még ha olykor a szívem szakad is bele, s tudom, úgyis meg fogom próbálni... Túl könnyű lenne, ha nem így nézne ki az utam... De így néz ki. Addig harcos a harcos, amíg el nem fogadja az útját. Amint elfogadta, már nem harcol tovább... és vége... megszűnik a küzdeni akarás, a szem elhalványul, a lélek elcsendesedik és a helyét átveszi valami, valami ami üres... az eddigiekkel való szembefordulásom viszont ennek az ellenkezője! Tudom, erős vagyok. Tudom mit és hogyan kell tennem...

Most lettem újra egész... felébredtem! Nézz a szemembe és lásd, amire végig kíváncsi voltál! Nézz a szemembe, ha mersz!

Szólj hozzá!

Könnyek...

2013.01.27. 22:18 [Noise]

nem igazán látok... könnyeimmel küzdök... nem történt semmi baj. sőt, igazából boldog vagyok! nagyon is!

Van családom, hozott és választott is... és vannak testvéreim... és van 1 csöppnyi egység, aki még ártatlan. Tiszta a szíve, nem zavarja össze semmi és én vagyok a legnagyobb testvére! Volt egy hétvége, mikor egy napot nálam töltött... nem kell különösebb dologra gondolni, csupán elmentünk korcsolyázni... Boldog volt! Boldogan siklott a jégen, mert tudta, hogy két testvére is vigyáz rá... A legnagyobb, legerősebb és a nővére is, aki mellett oly sokáig élt... s most, most tudtam meg, hogy milyen érzés nagynak és erősnek lenni!

Annyi hibát vétettem, annyira távolodtam el olykor a családomtól, hogy néha már az az érzésem volt, nincs is... Többnyire a saját utammal foglalkoztam, nem nézve mit is teszek valójában... Holott ott vannak emberek, akik szintén feltétel nélkül szeretnek, mindegy mennyire rossz vagy jó az, aki vagyok... A lényeg, hogy vagyok, hogy hozzájuk tartozom és hogy élek... Fájó felismerés, de tudom mit kell tennem! Tudom mit veszítettem el az évek alatt... De ennek vége!

csalad.jpg

Történt ami eddig történt, volt ahogy volt... nem számít! Most van szükség rám, ránk, rájuk! Most kell elkezdeni rendbe hozni a dolgokat, mert később már nem lesz lehetőség rá!

Még mindig folynak le a könnyeim az arcomon és még mindig szorít a szívem, hogy hogy tehettem ezt velük és saját magammal?! Azt hittem, megvagyok nélkületek is... Tévedtem! Hatalmasat... S most, hogy megnőttem, tudok tenni értetek... Azt hiszem... itt az ideje változtatni...

Szeretlek Titeket!

Szólj hozzá!

Kis esti okfejtés...

2013.01.21. 22:31 [Noise]

A mostani fiatal felnőtteknek sem egyszerű a dolguk... mi még megtanultuk leszarni a tömeget és annak lenni, amik vagyunk, vagy voltunk... de nekik már folyamatosan, születésük óta dől a fejükbe a médiafaszság
mi még kint játszottunk, ők már csak bent... mi még fára másztunk és ha leestünk, rábasztunk, most ha elesik a betonon már megy a szülő feljelenteni a közútkezelőt. Plusz minden kis alig huszonéves pöcs ki van fordulva magából, naná hogy a normálisabb kiscsajok sem bírják... a gyengék meg lerakják az agyukat és több faszt fognak tényleg mint kilincset.

olvass.jpg
Valahol ez nagyon el lett baszva... s nem mi kezdtük el... az utánunk jövők...
S azért annak nagyon tudok örülni, hogy vannak kivételek is! Vannak, akik még normálisan működnek.
Azt hiszem, hogy a "friss" szülők valahol kurvára elvesztek a szabadság látszatában és nem igazán tudták mit jelent az, a gyerekek meg azt hitték az, amit csinálnak... hát tessék, így kell rábaszni a szabadságra... ez nem az a való világ, amiről a zolifiú beszélt...
Azt mondod, gyereket sem szülnék ennek a világnak...
Őszintén megértem
De én a másik oldalát nézem a dolognak... ha egyszer gyerekem lesz, fixen meg fogom tanítani rá, hogyan éljen túl, hogyan legyen erős és hogyan legyen az aki szeretne lenni úgy, hogy ne bántson másokat!

Szólj hozzá!

süti beállítások módosítása