Mostanában megint sokat álmodok. Nem, nem összekeverendő az álmodozással, mert azt ébren művelik ugye... Álmodok... rémálmodok... Odáig fajult a dolog, hogy inkább nem alszom. Gyötörnek, még akkor is, ha pontosan tudom, miért s miről szólnak ezek a képek. Mindegyik álom ugyanoda vezet vissza... Tehetetlen vagyok. Felelősnek érzem magam emberekért, mégsem tudok tenni értük semmit és csak végignézem a "szenvedésüket".
Újabb és újabb kérdések gyülekeznek bennem. Miért lettem pont én, aki próbál mindenkit megmenteni, s marad mégis egyedül a végén? Vajon menthető e az, akiről azt hiszem, hogy érdemes védeni, építeni? Ha sikerül is másokat védelmezni, megmenteni, engem ki fog a végén megmenteni, mikor már nem marad erőm?
Megint a rengeteg kérdés és a bizonytalanság, de mégis van egy pont, ahol tudom, hogy így van jól... ez vagyok ÉN! Aki akkor is erőt ad, mikor már nincs honnan meríteni... aki akkor is tartja a hátát, mikor ezer sebből vérzik, aki akkor sem rezzen, mikor a húsát harapják... Erre vagyok képes, ezt kell tennem, ezt érzem helyesnek...
Csak kérlek, a végén mentsetek meg... mert egyedül én is elveszek...
