Azt hiszem, itt van az a pont, amikor köszönetet kell mondanom. Miért? Mindenért, amit kaptam. Hogy te vagy a józan eszem, még ha sokszor nem is értek egyet. Hogy te vagy, aki bármi is legyen, mindig meghallgat, még ha lényegtelen dolgokon is pörgök egyhelyben, üresben. Hogy te vagy, akit bármikor megtalálok, bármerre is forduljak vagy fordítsanak éppen. Hogy vigyázol és vigyáztál azokra, akikre én nem tudtam. Hogy rám is vigyáztál, mikor még ötletem sem volt, hogyan is kéne. Hogy milliószor fordítottál szembe saját magammal, még ha lázadtam is. Nem ellened tettem, hanem saját magam ellen. Az ellen, amit tenni készültem vagy tenni kellett volna. Hogy mindig kaptam és kapok egy képet, ami teljesen más, mint ami az én szemüvegemen át beszűrődik. Hogy akkor is szerettél, amikor a legnagyobb hibáimat készültem elkövetni, vagy már túl is voltam rajtuk. Hogy feltétel nélkül fogadtál el. Hogy támogattál akkor is, amikor már erőm és hitem sem volt felkelni a földről. Hogy kötözted sebeim, melyeket a test és lélek szenvedett el. Nem mindig tudtad, mi fáj épp, mi gyötör mert nem voltam s vagyok képes ezeket kiadni... mert tudod, még akkor is két lábon állok, mikor más már magába roskadna, mikor már én is összeomlottam... de ezt is neked köszönhetem! Hogy erős vagyok, erős lettem s másokat próbálok megmenteni mindig, még ha sokszor nem is tudom, hogyan tegyem ezt, vagy értelmét sem látom, csak egy hang mondja, még ne adjam fel... Így, a magam módján Köszönöm! Köszönöm, hogy vagy, hogy voltál és hogy soha nem adtad fel, adtál fel...
