A következő bejegyzés egy kitalált történetet mesél el! Bármilyen egyezés a valósággal csupán a véletlen műve!
Tél van. Épp hogy, de már túl vagyunk december közepén, mégis süt a nap. Sugarai gyengék, de érzem a bőrömön őket. Lábaim rakosgatom egymás után, haladok a buszom felé, legalábbis még remélem, hogy nemsoká utolér s haza mehetek. Kevés a zöld körülöttem. A sávok közötti bozótsáv is nyomokban zöld már csak. Arra vár minden, hogy a hó eltakarja egy kicsit s pihenhessen. Alig van körülöttem valaki. Páran jönnek, mennek, leelőznek, felpillantva kikerülnek. Mindenki rohan egy kicsit még. Sejtem, már az forog a fejükben, mi lesz karácsonykor, mit kapjon a gyerek, az asszony. Anyósék átjönnek e, leszólja e idén is a fát... Aggódnak. Olyan dolgokon, amik még sem történtek. Megállok. Elnézve a félig leszakadt narancs táblát, még van 5 percem a buszig. Pont elég egy cigire. Melegem van. Mintha folyna a víz a hátamon, ami nem is csoda, hiszen ma is fekete pulcsiban, fekete kabátban és sapkában indultam el reggel, most meg süt a nap. Rágyújtottam. Csak merengek. Üresen, magam elé bámulva. Péntek van. Nincs dolgom. Pihenni fogok? Vagy csináljak inkább valamit? Nem tudom még, de... de mi ez?
Megremegek.
Kezeim lent, a kékes füst körüllengi jobb karom majd átfurakodva magát ruháim szövetén belekap a mozgó levegőbe és megszökik. Csend van. Túl nagy. Felszegem tekintetem. Keresem a hibát. Senki nem mozdul. Mi történt? Minden olyan... olyan halk. Lassú. Cigarettám kicsúszik az ujjaim közül és megindul a föld felé. Észre veszem, de nem tudom elkapni.
Mi ez? Senki nem érzi? Senki nem látja?
Fázom.
Árnyékban állok talán?
Nem.
Süti arcom a nap, mégis fázom.
Mi ez a csend, s miért zavar ennyire? Miért nem mozdul senki semerre és miért van ilyen rossz előérzetem?
Várjunk... Valami... valami hiányzik.
Az előbb még siettem, a fülemben hallottam szívem minden dobbanását, most miért lett mégis ennyire zavaróan csendes minden?
Miért nem mozog a karom és miért érzem a levegőt ennyire hidegnek?
Megálltam.
Megállt.
Pánikba esnék, de nincs időm.
Ami az előbb még a dobhártyámon dobolt, most megállt. Vagy csak két dobbanás között vagyok s ezért tűnik minden ennyire lassúnak? Nem. Azt már észre vettem volna. Ez megállt.
Baj van.
Nem mozdulok.
Az agyam nem jut vérhez, a tüdőm nem tudja hová tenni a levegőt, az izmaim nem kapnak erőt... baj van.
Eszembe jutnak. Mindenki. Mindenki, aki valaha is az utamba került. Mindegy, hogy jót, rosszat, vagy egyáltalán bármit tett velem vagy én vele. Eszembe jut. Minden. Mikor gyermekként féltem, mikor fiúként bátor voltam, mikor férfiként ostoba.
Ez lenne az a film?
Máshogy képzeltem.
S miért vagyok ennyire magamnál?
Nincs sok időm.
Már nincs segítség.
Egyedül vagyok.
Itt.
Most.
Az emberek félnek. Ettől a pillanattól leginkább, mikor felismerik, hogy valóban nincs tovább. Nincs kivel, nincs hová, nincs miért. Nincs.
Zuhanok.
Érzem, ahogy a lábamból távozik az erő.
Zuhanok! Segítség!
El fogok es...ni...
Még mindig nem értik, segítsenek már! Hahó! Mindenki! Valaki! Bárki... akárki...
Már nem zuhanok.
Valóban kék az ég. Milyen szép is így!
Fáradt vagyok.
Nem itt és nem most kéne aludnom, de nem bírom nyitva tartani a szemem.
NEM!
Nem csukom még be. Még nem szabad... még... nem...
Sötét van. Nem ilyennek képzeltem.
Hangosodik a világ. De dobbanás még mindig nincs. A távolból hangokat hallok, mintha valaki kiáltana... robajlás vesz körül. mintha valami nagy és fémes lenne... talán a buszom lenne? Nem hallom tisztán.
Újra csend van... túl nagy... azt hiszem, ez már így marad... már nem fázom... már nem fáj semmi... már nem...
