Itt fekszem újra egymagam... Megszoktam, hogy a dolgok mindig ide térnek vissza. Hogyan is lehetne másképp, ha egyszer így is kezdődött el?! Cikáznak a gondolatok, érzések. Meg-megnézem őket, de különösebben egyik sem tud felzaklatni. Számítottam erre. Reméltem, hogy nem jön el az a perc, hogy túl tudjuk élni, de nem sikerült. Nem tudok mit tenni. A te döntésed volt. Az én véleményem csak egy elhaló visszhang a háttérben, ami azt ismételgeti, nem így kellett volna lennie... De mégis így lett. Sajnálom nagyon! Bármit megtettem volna, ha kéred... bármit... Így is kénytelen voltam milliószor átlépni saját határaimat, belebukni érzésekbe és diszkomfortos szituációkba keverni önmagam. Megtettem, mert ezt éreztem helyesnek. Te pedig döntöttél. Úgy, hogy útjaink különválnak. Nem értek egyet, de elfogadom. Tudnék mást tenni?! Harcolhatnék, de nem látom értelmét... Már késő...
Most pedig búcsúzom. Mint eddig soha, most sem akarok semmi rosszat neked. Sőt! Azt kívánom, hozd rendbe hamar, ami elromlott benned és találj valakit, aki még boldogabbá tesz! Kérlek, találd meg az örömöt saját létezésedben és az úton, amin végig kell menned! Remélem, tudtam valamit adni, ami segíthet az életben s valójában nem volt hiába ez az időszak. Most ugyan magadra maradtál, de egyedül is meg tudod csinálni! Minden jót neked, s Köszönök mindent! Légy jó!
Ég veled!
