Gondolatok fejből és szívből

Éppen, hogy nyitva van a szemem. A kávém mellettem gőzölög... várok... Az ablak nyitva, a csípős téli levegő áramlik be. A felkelő nap vörös fénye megvilágítja a tájat. A velem szemben lévő tíz emeletes panelház sem tűnik betonkalitkának, inkább egy szép, izzó lámpaoszlop fényeit öltötte magára most... reggel van. Fogy a kávém, ébredek én is. Hangosodik a város. No nem nagyon, csak egy kicsit. Lassan, nyugodtan. Fejemben még az éjjel képei keringnek és minden hosszan elnyújtott pislogásnál újra látom az álmok darabkáit. Jó kedvem van. Szép a hajnal. Morcosan pattog a konvektor, ahogy próbál meleget csinálni a hűvös levegőből... lehet le kellett volna kapcsolnom, amíg nyitva az ablak, de nem nagyon foglalkozom már vele... úgyis mindjárt becsukom... Álmos vagyok. Kókadtan nézem a képernyőt, ahogy próbálom a szavakat egymás után rendezni... a fejem már ébren van, csak én mélázok még el egy kicsit... Nem sietek sehová...

Szorgos nap lesz a mai. Tennem kell a dolgom, mint mindig... közben nézelődök... mit is kell még csinálnom?! Az álmos bágyadtságból lassan kikecmergek, s átveszi a helyét a napom megtervezése... Közben a kezemre pillantok... hmmm... egészen szépen gyógyul... Nem gondoltam volna, hogy valóban helyre jön ennyi idő alatt... Még fáj... de majd elmúlik... S azonnal beugrik, miért is keltem fel ilyen korán... Jön a mosógépszerelő... Banális butaság így szombat reggel, de az élet része... Aztán, ha megvan, irány mordor... Jelenleg az egyetlen dolog, ami lecsendesíti csapongó, zaklatott elmém, ha szerelhetek. Ha csinálhatom az autót. Az autóm. Imádom. Csak becsukom a garázs ajtajait és minden gond, baj, kívül marad. Már mosolygok. Tudom, hogy nyugodt órák várnak rám ma is... s ezért már megérte felkelni... Felkelni azért, hogy azt csinálhassam, amit imádok. Amit egy életen át tudnék csinálni, mert megtaláltam magam benne. Na ezért érdemes végignézni a felkelő napot, érdemes az álmokból kilépni s ébren tenni az álmodért... Ezért vagyok fent, ezért nézem az álmos várost, mikor még én is álmodok...

Hello! Hát te ki vagy? Honnan jöttél? Merre tartasz? Miért pont most kerültél ide elém? Miért akadt meg a szemem a tiédnél? Az a mosoly... Igen, elbűvölt... Igen, megtetszett, amit láttam... Nem tudtam hirtelen mit tegyek, csak megszólaltam... Talán nem láttad, de megremegtem. Izgalmas lett a szó és a cselekedet. Régen volt már ilyen s talán csak az emlékek miatt lettem bátortalan. Egy pillanatra csak. Aztán erőt vettem magamon, mert esélyt nem hagyunk elmenni. Ahogy beszéltél, megakadtam a szemednél. Őszinte volt. Érdekes. Valamiért kicsit talán el is csábított...

Csak beszéltem, jöttek ki szavak a számon, de úgy voltam ott, mint akit megbabonáztak. Nem tudom ez vajon mi volt, de élveztem a helyzetet. Szeretem az érdekes s értékes embereket, s megszoktam, hogy úton-útfélen találkozom velük, de erre nem voltam felkészülve... Csak egy kérdés maradt az egész végére... Vajon most mi lesz?

Van, hogy szimplán jól érzem magam... ez is egy ilyen este. Találtam egy fantasztikus zenét, nem bírom nem hallgatni... csak fekszem az ágyban, és mindenféle képi megnyilvánulások futnak át gondoltnak álcázva a szemem előtt. Egy ideje nekiálltam kreatív dolgoknak, amivel egy kicsit ki tudom fejezni művészi énemet. Ilyen az írás is. Van, hogy nem ad más megnyugvást, csak ha alkothatok. Ezernyi ötlet és a megvalósítás mikéntje zajong most belül, melyet a zene hangjai csaltak elő újfent.

Élvezem! Szabad vagyok az ötleteimmel, tettre kész a céljaimmal és realista a vágyaimmal. Jó helyen vagyok... jó időben. S ami a legjobb, hogy jó emberekkel körülvéve! Visszatértem oda, ahová mindig is vágytam... a boldogsághoz, mely önmagából fakad s nem külső tényezők okozzák :) Ez a mosoly az arcomon ami mindent rendbe hoz és amit nem rejtek el senki elől... Melletted, mellettetek vagyok ha kell, ahogy te is, ti is mellettem voltatok mindig, mikor én vesztem kicsit el! Tudom, csapongok... tudom, nincs összefüggés abban, amit írok... de nézd el nekem...

ezek csak vidám gondolatok... csak gondolatok...

fáj a kezem...

Sikerült aludnom :D

Majd 7 órát, majdnem egyhuzamban...

Ennyi! :D

Mostanában megint sokat álmodok. Nem, nem összekeverendő az álmodozással, mert azt ébren művelik ugye... Álmodok... rémálmodok... Odáig fajult a dolog, hogy inkább nem alszom. Gyötörnek, még akkor is, ha pontosan tudom, miért s miről szólnak ezek a képek. Mindegyik álom ugyanoda vezet vissza... Tehetetlen vagyok. Felelősnek érzem magam emberekért, mégsem tudok tenni értük semmit és csak végignézem a "szenvedésüket".

Újabb és újabb kérdések gyülekeznek bennem. Miért lettem pont én, aki próbál mindenkit megmenteni, s marad mégis egyedül a végén? Vajon menthető e az, akiről azt hiszem, hogy érdemes védeni, építeni? Ha sikerül is másokat védelmezni, megmenteni, engem ki fog a végén megmenteni, mikor már nem marad erőm?

Megint a rengeteg kérdés és a bizonytalanság, de mégis van egy pont, ahol tudom, hogy így van jól... ez vagyok ÉN! Aki akkor is erőt ad, mikor már nincs honnan meríteni... aki akkor is tartja a hátát, mikor ezer sebből vérzik, aki akkor sem rezzen, mikor a húsát harapják... Erre vagyok képes, ezt kell tennem, ezt érzem helyesnek...

Csak kérlek, a végén mentsetek meg... mert egyedül én is elveszek...

Igazán jöhetnél már...

Igen, azt hiszem, újra tudnék szeretni, erőt adni, égig emelni, vigyázni, megőrülni és megőrjíteni, félteni és szuperhősnek lenni... csak lenne kiért...

Tudom, valahol úton vagy és még nem jutottam eléd, hogy véletlenül egymásnak menjünk, majd belenézzünk egymás szemébe és valami apró zavar villanjon meg... amivel kezdeni lehet valamit... Tudom, valahol az úton vagyok feléd, de mi van, ha nem veszlek észre, s simán elhúzok melletted és ha neked is megyek csak hátravakkantva elnézésed kérem a rohanásban?! Ha arra járok, állíts meg! Vegyél rá, hogy megtorpanjak, mert hiányzol! Hiányzik az érzés, hogy szerethessek, szeress... ha őrült vagyok félts... ha kétségbeesett, ölelj... ha sötét az éjszaka, hozzád bújhassak és ha álmos a reggel, veled együtt mosolyoghassak... az apró csodák, amit csak együtt tudunk megélni.

Egyedül is élek s jól vagyok, de van egy üres folt, ami te vagy... legyél bárki... legyél bárhol... csak te legyél...

Bár a múltkor arról szólt a fáma, hogy elfáradtam. S valóban így van... de mi a pihenés lényege? Hogy feltöltsön energiával? Hogy kipihenjem magam? Akkor mi van, ha nem a pihenés tölt fel, hanem pont az, mikor nincs megállás? Ha pont az kell, amit a pörgés adhat meg?

Nos, úgy fest ez tesz rendbe. Igen, húzom a melót, mert muszáj csinálni. Igen, megy a rohanás, a pörgés és mégis több erőt merítek belőle, mint abból, amit a menekülés közben találok.

Voltam lent, voltam fent, mindkét végletet ismerem, de egyik sem hagy megnyugvást. Valahol középen keresem az utat. Sőt, a középutat keresem, mert talán még soha nem jártam ott. A napok rohannak, de néha megállok és csak figyelem továbbszaladni az időt.

Az élet érdekessége :) miközben e sorokat kezdtem el gépelni, történt valami... apró hülyeség a szürkeségben, de ez is feldobja a napot... mire jók a kollégák, az ebédszünet, a közeli go-kart pálya, és 4 kellően őrült ember... nos igen, így is lehet, így is kell. A lehetőséget nem hagyjuk újra elmenni. Élni kell. Amennyire lehet. Olykor meg-megállni, pihenni, de nem feladni...

Azt hiszem most van elegem. Elfáradtam. Nem, nem úgy, hogy lefekszem és alszom 8-9 órát, majd felkelek és frissen, vidáman tudom tovább csinálni a napokat. Nem. Kimerültem. Csak ülök és nézek ki a fejemből. Gondolatok nincsenek, a célok elhalványultak, az álmok megfakultak. Belefáradtam a mindennapokba. Azok az apróságok, melyek energiával láttak el eddig, elkoptak. Csak a teljesen értelmetlen egyhelyben toporgás és a szürke hétköznapok forgataga van.

Egyedül... napi sok-sok óra utazás, értelmetlen cselekvések, a napi "rutin" már nem elviselhető többé, mert csak kiszipolyoz minden utolsó energiacseppet s nem marad más, csak az üresen kongó test. Megálltam. Nem látom az értelmét. Elfogyott a lendület... elfogytam...